Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata (1789)

1789-ben a francia nép megdöntötte a királyságot, és kikiáltotta az első Francia Köztársaságot. Mindössze hat héttel a Bastille ostroma és alig három héttel a feudalizmus eltörlése után az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadta az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát (franciául: Déclaration des droits de l’Homme et du citoyen). Ez volt az első lépés a Francia Köztársaság alkotmányának megírása felé.

A Nyilatkozat kimondja, hogy minden polgárnak biztosítani kell „a szabadság, a tulajdon, a biztonság s az elnyomással szemben való ellenállás” jogát. Kijelenti, hogy a törvény szükségessége abból ered, hogy „az egyes ember természetes jogainak gyakorlása más korlátokba nem ütközhetik, mint azokba, amelyek a társadalom többi tagjai számára ugyane jogok élvezetét biztosítják”. Ezért a Nyilatkozat úgy tekinti, hogy a törvény „a közakarat kifejezése” a jogegyenlőség előmozdítása céljából, és „csak a társadalomra nézve ártalmas cselekedetek megtiltására van joga”.

Az első genfi egyezmény (1864)

1864-ben a Genfi Bizottság kezdeményezésére és a Svájci Szövetségi Tanács meghívására tizenhat európai ország és több amerikai állam részt vett egy Genfben rendezett konferencián. A diplomáciai konferenciát azzal a céllal tartották, hogy elfogadjanak egy egyezményt a harctéren megsebesült katonákkal való bánásmódra vonatkozóan.

Az Egyezményben lefektetett fő alapelvek, amelyeket a későbbi genfi egyezmények is fenntartottak, kötelezték a szerződő feleket, hogy megkülönböztetés nélkül gondozzák a sebesült és beteg katonákat, valamint hogy jelöljék meg a fehér alapon vörös kereszt megkülönböztető jelzéssel az egészségügyi személyzet szállítójárműveit és berendezéseit, és tartsák őket tiszteletben.